A lélektan tudományának történetében az elmúlt évtizedek a sokrétű fejlődésről szóltak. Megfigyelhető volt a tudomány rétegződése, tekintve olyan innovatív mellékágak létrejöttét, mint az indusztriális és szervezeti pszichológia, valamint a kvantitatív pszichológia. Pszichológiai kurzusok, egyetemi tanszékek, kutatólaborok és folyóiratok alakultak. Nőtt a klinikai részlegek, tanácsadást nyújtó magánpraxisok, a pszichodráma és önismereti foglalkozások száma és megindultak a szakszövetségek központosító törekvései. Mindezzel párhuzamosan egyre többen éltek és élnek ma is a pszichológia által kínált lehetőségekkel, érdeklődnek képzések iránt és felkeresik a megfelelő szakembereket problémáikkal,
Ez rámutat e fejlődésben gazdag időszak valódi mozgatórugójára: van és jelentős az igény a lelki egészség napi szintű háttértámogatása iránt.
Noha az összes szükséges feltétel adottnak tűnik ahhoz, hogy egy, az átlagembert is magába foglaló pszichológiai kultúra megszülethessen, ez mégis késni látszik. Bármilyen reménykeltőek is legyenek a kimutatások, egyoldalú képet festenek, mert nem tesznek említést arról a fontos tényről, hogy a pszichológia messze kisebb népszerűségnek örvend a laikusok, mint az akadémikusok közt.
Torz kép él ma a köztudatban a lélektanról – rosszabb esetben az áltudományos misztifikáció vagy a kuruzslás szinonimájaként – homályos elméleti és alkalmazásbeli korlátokkal. Az átlagember sokszor nem képes különbséget tenni a szakember és a minden emberben megbújó naiv pszichológus közt, továbbá a pszichológia és a laikus viszonyát ma leginkább a tudatlanság és az ebből fakadó idegenkedés jellemzi.
Aktuális és szükséges egy olyan kezdeményezés, amely autentikus pszichológiai ismeretek köztudatba való szervezett bevezetését tekinti fő céljának.
Az ismeretközlés nem merülhet ki a passzív tudásanyag felhalmozásában, sokkal fontosabb, hogy a megszerzett tudást az egyéni igények, vágyak, motívumok figyelembe vételével, saját és mások boldogulása érdekében alkalmazni tudjuk. Ön- és emberismeret, egy aktív ismereteken alapuló pszichológiai eszköztár révén nyújthat a pszichológia a mindennapi ember számára lehetőséget arra, hogy a szociális élettérben javuljon az emberi interakciók hatékonysága és az egyén életminősége.
Ennek megvalósításához a közoktatás, elsősorban a középiskolák alkalmasak. A középiskolai körülmények, különös tekintettel a kis létszámú csoport- és osztályszintű foglalkozásokra és a viszonylagosan személyes pedagógus-diák viszonyra, biztosítják azokat a feltételeket, amelyek egy önismeretet fejlesztő – csoportterápiás és pszichodramaturgiai módszereken alapuló – kurzus bevezetéséhez szükségesek. Egy ilyen kurzus eredményességének feltétele továbbá, hogy a résztvevők elég érettek, de ugyanakkor elég képlékenyek legyenek ahhoz, hogy ne csak felismerjék a szóbanforgó készségek hasznosságát, de személyiségüket egyéni kompetenciáiknak megfelelően viszonylag nagy szabadsággal képesek legyenek alakítani. Ezeknek az elvárásoknak a tizenhét-tizennyolc évesek korosztálya felel meg legjobban.
Nemzetközi szinten és hazánkban egyaránt jelentek meg már olyan kezdeményezések, melyek tizenévesek számára ön- és emberismeretet hivatottak fejleszteni, ám ezek egyike sem ért el átütő sikert. Ezt a máig betöltetlen űrt hivatott az „Psyche Me Up – Törj fel!” munkacímű egyetemi hallgatók által szervezett projekt betölteni. Az alábbiakban összefoglaljuk a kezdeményezés céljait, tisztázzuk a szemléleti alapokat és ismertetjük a projekt kidolgozásának tervét.